Megtérés: elfogadom, megvallom hogy Jézus meghalt és feltámadott értem. Megváltott. Kifizette a bűneim árát, ezzel kegyelmet biztosítva az Atyánál. Nekem ez a megtérés. Krisztus.
De, kegyelmet csak az kaphat, akit elítélnek. Minden lélek megítéltetik, csak épp mi Krisztus vére által kegyelmet kapunk.
Utána. Az ítéletet követően. Nem előre. Nem biankó csekk.
Szerintem.De ezt én így látom, más nem. Jelentősége van? Szerintem nincs. Nem kardinális hitkérdés. Jézusban, az áldozatban egyet értünk. Ez bőven elég.
Áldott az, ha valaki megtér, majd hitben megmaradva végigjárja az utat. Áldottak, akik elég alázatosak, hogy lássák, észre vegyék, letértek.
Én nem voltam az.
Főleg nem alázatos. Letértem.
Sokszor, mire észbe kap az ember, már kérgesedett szívvel találja magát valahol. Valahol, ami már nem Krisztus útja. Köze nincs hozzá.
Tudom. Átéltem. Ahogy azt is tudom, hogy ha ebben az állapotomban kellett volna Isten elé állnom, akkor nem segít rajtam Krisztus vére!
Nem azért, mert gyengébb lett, hanem mert letértem.
Elbuktam.
Nekem nem sikerült.
Bő két évtized kerülőútja, Istentagadás, paráználkodás más istenekkel.
Nincs garancia! Nem automatizmus, hogy mostantól Krisztusé vagyok. Mert akkor bármit tehetnék. Bármit. Akármit. El is térhetnék kicsit. De nem tehetem.
Nem azért mert tilos.Azért, mert tudom milyen. Mert jeges rémület szorítja a mellkasom ha rá gondolok.
Mert egy út van az Atyához!