Hópihe

Mint a hópihe, amit a szikrázó téli napsütésben fúj, reptet a szél.

Olyan szép, olyan fenséges látvány ahogy egyesével kavarognak, táncolnak a fuvallat dallamára. Helyüket nem találva, kiszolgáltatva. Csak szállva, repülve… Hol magasra törve, hol a földre hullva… Magányosan.

Nem a hideg, nem az éhség, nem a bizonytalanság a legfájóbb, amikor nincs otthonod. Nincs egy ágyad, ami a tiéd, ahova lehajthatod fejed. Nincs semmid, csak a bizonytalanság.

Amikor a legnagyobb terved, a holnap. Csak addig húzzam ki. Fogcsikorgatva, könnyes szemmel számolod a perceket, ami még hátravan a hajnalig. Várod, hogy múljon a hideg, rideg éjjel!

Mégsem ezek fájnak leginkább.

Az elhagyatottság. Az érzés, hogy nem kellesz senkinek. Hogy levegő vagy jobb esetben, rosszabban akadály, amit át kell lépni, meg kell kerülni. Probléma.

– „Milyen jó, hogy ezt nem kellett átélnem!”-gondolod most talán.

– „Ilyen mélyre sohasem jutottam!”

Pedig egyszer te is voltál hajléktalan, vagy épp még az vagy! Talán teli hassal, talán meleg szobában, de fázó, vacogó szívvel.

Nem volt, nincs otthonod. A szívednek nem volt, nincsen otthona.

Aztán jön Jézus, aki lenyúl értem, érted, hogy felemeljen. Kivegyen a szél játékos markából.

Hogy megmentsen.

Ha legközelebb átlépnél, megkerülnél egy hajléktalant, állj meg! Nézz le rá! Lásd meg magad!

Mert mindannyian hópihék vagyunk!