A házasságom úgy ment tönkre lassacskán, hogy fokozatosan elvesztettük a bizalmat egymás iránt. Folyamatos volt a gyanusítgatás. Minden pillanat elszámolásköteles volt. Hol, merre, kivel, miért? Majd az ellenőrző kérdések. Mint egy kihallgatás. Egy kihallgatás, ami évek óta, és még évekig tart.
Hosszú idővel a válásunk után szegezte nekem volt feleségem a kérdést:
„Most már elmondhatod ki volt az a csaj!”
Ha valamit nem értek, igencsak bután tudok nézni, de ez után a kérdés után biztosan önmagamat is übereltem. Nem igazán értettem…
„Mivaaaaaan?” Ennyi volt a válasz. Nem tudtam kire is gondol.
Erre ő elkezdett mesélni egy történetet.
Tudod, mikor még a terepjáród volt, nem sokkal azután, hogy összeházasodtunk. Akkor…
Józsi (aki persze nem Józsi) azt mesélte nekem, hogy nemrég, mikor hazafelé jött, meglátta az autódat az út mellett lehúzódva. Ott ültél benne a macáddal!
Persze Józsi is félreállt. Odaszaladt az autódhoz. Feltépte az ajtót, és miközben ti szétrebbentetek, magából kikelve kiabált veled:
„Nem szégyenled magad! Otthon a terhes feleséged, te meg itt enyelegsz egy másik nővel!”
Aztán rátok csapta az ajtót, miközben ti csak ültetek ott döbbenten!
Ezért kérdezgettelek folyton, mikor, merre, kivel voltál! Mert nem tudtam többé bízni benned!
Álltam összetörten. A düh, a harag, a csalódás, a veszteség szorongatta a torkomat. Hosszú percek kellettek, míg ki tudtam préselni magamból:
Ne haragudj!
Ne haragudj, az nem én voltam abban az autóban!