Mit is mondhatnék a megtérésemről?
„Hú, de vas voltam!„
Harcolhat-e a vas a mágnes ellen?
A mágnes tette a munkát, a vas csak elszenvedte. Hagyta, hadd húzza egy láthatatlan erő.
Nehéz bármit mondani, mert szavakkal lehetetlen elmondani, de körülírni is azt a hatalmas csodát, amit Isten tesz a megtérőkkel. A megtért szívvel. A megtért élettel.
Akik már megtértetek, tudjátok miről beszéltek.
Ti viszont, akik még nem, esetleg hadakoztok is, mint én tettem, titeket kérlek: adjátok fel a harcot!
Isten egy csodát tartogat mindannyiunk számára. Csak el kell fogadni. Ennyi az egész.
Kegyelem.
Mindenki története különleges. Minden megtérés egyedi.
Nekem húsz év kellett a pusztában, hogy belássam, nincs más út.
Elhagytam a gyülekezetet, családot, Istent. Mindenkit aki fontos volt. Mindenkit, aki az életet jelentette.
De Isten csodás, Isten szeret!
Addig súgott a fülembe halkan, türelmesen, míg meghallottam az Ő hangját.
Megannyi bűnöm, hibám, tévelygéseim ellenére is végig ott volt velem. Vigyázott rám. Szeretett, pedig csak keserűséget, csalódást okoztam Neki.
Azt mondták a testvérek, hogy minden megtérő felett örömünnep van a mennyben. Minden megtérő felett…
Felettem is.
Ülök az üres parkolóban miközben ezeket a sorokat írom, és örvendezek magamban Isten kegyelme, és a megtérésem csodája felett. Pontosabban afelett a csoda felett, hogy Isten így is akar. Elhív.
Arra is rájöttem ma, miközben a Korinthusi leveleket hallgattam, hogy a szomorúságomat, amivel pár napja küzdök, mi okozza.
Szomorúvá tesz, hogy megszomorítottam Krisztust.
Tudom, minden ki van fizetve. Szerződésünk van. A bocsánatkérés is megvolt. Attól még elszomorít az, ami, az aki voltam.
Hogy a költőt idézzem: „Most rezge megbánás fog át”.
Bánom.
Sajnálom.
Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.
2Korinthus 7:10