Olyan szép nyugodt reggel lehetett volna!
Lehetett volna, de nem lett.
A hajnal csendjét szirénák tépték szét, derengését villódzó fények ragyogták be.
Sisakok suhantak, táncoltak megnyugtatón a roncs körül. Az egész felfordulásban volt egyfajta szavak nélküli, merev arcú, óvatos. rend.
Fejemben ott zakatoltak a pár perce még a csendes hajnalban elhangzott szavak.
A halk, elhaló válasz mindenre: nem tudom.
A sóhaj: Félek!
A sötetét csenden áttörő szirénaszó. Jönnek! Jön a segítség! Tarts ki! Beszélj!
Egy idegen féfrikéz, ahogy rákulcsolódik a véres, törékeny női kézre. A nyugtató szavak.
A lámpám villódzása, megcsillanó fénye a friss véren, miközben felmérem, mennyire súlyos a helyzet. A magam sem tudom milyen szavak, amivel próbálom nyugtatni.
Minden rendben lesz!
Tudtam, talán hazugság, de nem érdekelt! Akkor, ott nem. Hittem, hinni akartam, hogy így lesz.
A könnyek, amik egy idegenért folytak. Az ima, ami egy idegenért szállt fel.
Aztán a fények.
A hajnal csendjét szirénák tépték szét, derengését villódzó fények ragyogták be, miközben folytak, csak folytak csendben a könnyeim.