„Jeruzsálemben a Juh-kapunál van egy medence, amelyet héberül Betesdának neveznek. Ennek öt oszlopcsarnoka van. A betegek, vakok, sánták, sorvadásosak tömege feküdt ezekben, és várták a víz megmozdulását. Mert az Úr angyala időnként leszállt a medencére, és felkavarta a vizet: aki elsőnek lépett bele a víz felkavarása után, egészséges lett, bármilyen betegségben is szenvedett. Volt ott egy ember, aki harmincnyolc éve szenvedett betegségében. Amikor látta Jézus, hogy ott fekszik, és megtudta, hogy már milyen hosszú ideje, megkérdezte tőle: Akarsz-e meggyógyulni? A beteg így válaszolt neki: Uram, nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj! És azonnal meggyógyult ez az ember, felvette az ágyát, és járt. Aznap pedig szombat volt.” (János 5:2-9)
Mit tesz valaki, miután Jézus meggyógyította őt, aki harmincnyolc esztendőn keresztül karnyújtásnyira volt a gyógyulástól, de a saját ereje kevésnek bizonyult?
Harmincnyolc év keserűsége.
Harmincnyolc év csalódása.
Harmincnyolc eltékozolt év!
Kimegy, és hirdeti Jézus Krisztus csodáját? Táncolva énekelve áldja az Urat?
Talán igen, talán nem.
„Elment ez az ember, és megmondta a zsidóknak, hogy Jézus az, aki meggyógyította…üldözték a zsidók Jézust, mert szombaton tette ezt„. (János 5:15-16)
Elgondolkoztam.
Hányszor tettem, teszem ugyanezt!
Elárulom, megtagadom Jézust, aki felemelt, aki meggyógyított. Elárulom amikor nincs erőm, kedvem olvasni az igét, szolgálni. Mikor hagyom, mások menjenek dicsőítésre, imaalkalomra, mert nekem kényelmesebb itthon, meg amúgy is száz a dolog.
Megtagadom, mikor nyelvem nem úgy szól, tetteim nem azt kiabálják, hogy Jézus Krisztus az Úr! A Megváltó! Az én Uram, az én Megváltóm!