Van bennem egy érzés…
Szomorúság.
Az a szívfacsaró fajta szomorúság.
Tegnap nagyon jól elvitatkoztunk, megvitattunk a semmit.
Luk, lik, lyuk…
Imádkozunk, kérünk, vagy könyörgünk…
Olyanok voltunk, mint a vízparton álló tömeg, aki azon vitatkozik, milyen úszásnem lesz a legmegfelelőbb, miközben a fuldokló meg lassan elsüllyed.
Nem a hogyan számít! A mit.
Az imádkozásban legyetek kitartóak, és legyetek éberek: ne szűnjetek meg hálát adni. Kolossé 4:2
Nem egyforma a látásunk. Nem is lehet. De lehetne, hogy addig, amíg ez is, az is biblikus, ne a részletekben vesszük el?
Tudjátok, az ördög is a részletekben lakik 🙂
Dobálózunk szövegkörnyezetből kiragadott igeversekkel, hogy igazoljuk a látásunkat. Miközben csak egy igazság van: Jézus Krisztus!
A fénykép nem hazudik, ugye? Ha mindannyian körbeállnánk egy házat, majd mindenki készítene egy képet, volna kettő egyforma?
Így látom a hitünk megélését is. Az imádságot is.
Körbeálljuk Krisztust, mégsem születhet két egyforma kép.