Nagyon rég, talán 6-7 éves koromban volt 2-3 tő eprem. Nem is tudom már, hogyan kerültek abba a gazos, nagyon ritkán, majd később teljesen parlagon hagyott konyhakertbe.
Gondozgattam, kapálgattam, gyomlálgattam őket… Persze, beszélgettem is velük. (Ki mással?)
Örömmel néztem, ahogy virágba borulnak. Majd a virágból megjelenik egy-egy zöld golyócska, ami napról napra egyre nagyobb, előbb fehérebb, aztán pirosabb lett.
Miközben az eper nőtt, növekedett, elképzeltem magamban, milyen lesz az íze, mikor megérik.
Milyen zamatos finomság lesz!
Aztán persze, mivel ez nem egy tündérmese, mindig eltűnt, mikorra megérett volna, mert a bátyám is látta a növekvő, pirosodó finomságot.
Igen, szomorú lettem, de nem keseredtem el!
Türelemmel vártam a következőt…
A következőt…
Aztán ősz lett, tél, tavasz…
Sok ősz, sok tél, sok tavasz…
Mi a tanulság?
Nincs.
Megszerettem a félérett eper ízét.
2021 szeptember