Felderengő utcák fénye Pislákol a messzeségbe. Lábam csosszan, emelni fáj. Ködbe bújva elrejt a táj. Emlékemben visszatérek. Megfáradva hová lépjek? Egyre visz a fényes járda esőmosta utam járva. Haladok, bár célom távol, sötét a táj, minden gyászol. Magányosan áll a sarkon, vándoroknak irányt adjon, köd homályban utat vágva, áll magányosan a lámpa. Hányszor láttam, adott irányt, mikor lelkem szökni kívánt! S mikor menekülve, szöktem, reményt adott, "búcsúzz tőlem"! Majd elmentem, nagy időre. Évtizedek veszendőbe! Elvesztek az ifjú évek, vissza soha már nem térnek! Ősz hajammal félig árván állok csak a régi háznál. Odabent egy öreganyó... Ez az élet mily mulandó! Minden bánat elfeledve! Megbocsátás legyen erre! De hiába van bocsánat, nem adja vissza anyámat! Sem azt a kicsi gyermeket kinek lelke fél és remeg. Aki soha nem tudta meg milyen az, ha anya szeret...