Felderengő utcák fénye
Pislákol a messzeségbe.
Lábam csosszan, emelni fáj.
Ködbe bújva elrejt a táj.
Emlékemben visszatérek.
Megfáradva hová lépjek?
Egyre visz a fényes járda
esőmosta utam járva.
Haladok, bár célom távol,
sötét a táj, minden gyászol.
Magányosan áll a sarkon,
vándoroknak irányt adjon,
köd homályban utat vágva,
áll magányosan a lámpa.
Hányszor láttam, adott irányt,
mikor lelkem szökni kívánt!
S mikor menekülve, szöktem,
reményt adott, "búcsúzz tőlem"!
Majd elmentem, nagy időre.
Évtizedek veszendőbe!
Elvesztek az ifjú évek,
vissza soha már nem térnek!
Ősz hajammal félig árván
állok csak a régi háznál.
Odabent egy öreganyó...
Ez az élet mily mulandó!
Minden bánat elfeledve!
Megbocsátás legyen erre!
De hiába van bocsánat,
nem adja vissza anyámat!
Sem azt a kicsi gyermeket
kinek lelke fél és remeg.
Aki soha nem tudta meg
milyen az, ha anya szeret...
Bejegyzést olvasta: 8