Kiru és Lulu. István és László.
Két éhes hajléktalan.
Nem ételre éhesek. A jó szóra. Arra, hogy előtűnjenek a láthatatlanságból.
Arra, hogy egy órácskára ne hajléktalanok, hanem padon ülő, beszélgető „normális” emberek lehessenek.
Arra vágynak, hogy egy idegen együtt énekelje velük: „közeli helyeken, dombokon, hegyeken…”
Lassan fogy az olcsó palackozott boldogság, ők pedig tudják. „Ez nem megoldás ám. Csak itt, csak most. De reggel az ébredés még szörnyűbb lesz. A kijózanodás.”
Közben szó esik Krisztusról, hogy nekem benne van reménységem. Benne, aki őértük is meghalt. Ez az én reménységem, az övék most még PET palackba van töltve.
Persze ez változhat. A mag lehullt, hogy hova az majd kiderül.
Kiru és Lulu. István és László. Két éhes lélek. Két elvetett mag. Két imatéma!