Pár napja volt egy érdekes beszélgetésem.
Felvetődött, hogy túl gyorsan akarok túl sokat.
Nem állok készen. Nem vagyok gyógyult. Nem tudhatom, mi Isten akarata az életemben. Nem rég tértem meg, vagy vissza, ahogy tetszik…
Pál is három évig készült a szolgálatra!
Mondhatnám, hogy ez egy más világ. Akkor három évig tartott egy olyan körút, ami ma három hétig sem.
Nem mondom.
Sokat gondolkodtam ezen a beszélgetésen. Kétségek törtek rám.
Elbizonytalanodtam.
Imádkoztam, és nyughatatlan lelkemnek gyógyírért kiáltottam Istenhez.
Kértem Jézust üljön csak csendben mellettem. Legyen itt.
Mert elbizonytalanodtam. Nagyon elbizonytalanodtam.
Mi van, ha ÉN akarok evangelizálni a muzulmánok között? Mi van, ha ez a havi egy összejövetel nálam az ÉN ötletem, és nem Isten akarata? Mi van, ha az ÉN akaratom, hogy tenni akarok valamit? Enni adni az éhezőnek, inni adni a szomjazónak? Valamit tenni a hajléktalanokért.
Mi van akkor?
Semmi!
Ha Isten dicsőségére teszem, még ha az én gondolatom, kitalációm, akkor a legrosszabb, ami történhet, hogy nem lesz rajta áldás.
Na és akkor mi van?
Semmi!
Legalább megpróbáltam. Legalább tenni próbáltam valamit.
Nem találkoztam még olyan igerésszel, ahol Jézus azt mondta volna, na cimbora, menj, fontold meg, aztán tedd ezt, tedd azt!
Nem. Ő mindig azt mondta, kövess, kelj fel, tedd ezt, tedd azt. Menjetek és tegyetek tanítványokká minden népeket! Nem ilyen olyan kurzusok után. Ennél egyszerűbb. Hiszel? Igen. Akkor usgyi! Mondd el! Most. Nem egyszer majd, ha a csillagok úgy állnak! Most!
Működik. Kipróbáltam.
Kinyitottam a számat és elmondtam, Krisztus érted is meghalt, érted is feltámadt, közben megjárta a poklot érted, a bűneidért.Ennyi elég volt, hogy az út szélén félreállva imádkozhassak egy embertársamért. Azért, hogy lássa meg Krisztust.
Kivételesen nem én sírtam.
Szóval várnom kellett volna, míg érek hitben, mielőtt elkezdek evangelizálni?
A legszebb, legjobb módon mondtam el az örömhírt? Nem. Biztosan nem. De nem is érdekel. Egy ember ma hallott. A hit pedig hallásból van. Ha nem hall, miből lenne hite? Ennyi.
Emberi, vagy Isteni akarat volt, hogy evangelizáljak? Talán emberi. Égett bennem a vágy, hogy ennek a szenvedő embernek elmondjam, van megnyugvás Krisztusban.
„Némelyek ugyan irigységből és versengésből, de mások jóakaratból hirdetik Krisztust: ezek szeretetből, mert tudják, hogy az evangélium védelmére rendeltettem, azok pedig számításból, nem tiszta lélekkel hirdetik Krisztust, mert azt hiszik, hogy gyötrelmet okoznak nekem fogságomban. De mit számít ez? Az a fontos, hogy bármilyen módon, akár színlelésből, akár meggyőződésből: Krisztust hirdetik, és én ennek örülök. Sőt még inkább örülni fogok,” Filippi 1:15-18
Konklúzió: teszem, amiről úgy hiszem, Isten helyezte a szívemre. Ha mégsem tőle van, hát lesz néhány „felesleges”, áldás nélküli jócselekedet a számlámon.