Egy szék a kápolnában. A három négyzetméteres otthon. Otthon…
Akinek nincs mása, annak a saját, megszokott hely a kápolnában, a saját szoba, akármilyen szegényes, akármilyen kicsi, ha az övé, az a minden.
Az övé az a pár négyzetméternyi vizelet és ürülék állott szagától nehéz levegőjű mennyország. Mert menny az annak, akinek nincs más. Akit mindenki elvetett. Akitől mindenki elfordult. Mert más. Mert nem olyan, mint a normálisok.
De van egy hely. Mert van egy hely, ahol ők a díszvendégek. Ahol nekik, értük van minden.
A hely, ahol nincs kettőnél több egyforma szék, talán tányér sem. Ahova mindig a megunt, csorba, páratlan kerül. Csak a felesleges, mint ők. De itt ez sem zavar senkit. Örülnek, hogy van. Hálásak. Az ételért. A mosolyért. Mindenért.
Egy árvaház. Nagyranőtt, felnőtt testbe zárt gyermekeknek. Földi menny.
Vajon hányunknak jut eszébe, miközben a karácsonyi sokfogásos dínom-dánomra készülünk, elvégre a megváltó szülinapját tervezzük méltón megülni, hányunknak jut eszébe, hogy van egy hely.
A hely, ahol nincs kettőnél több egyforma szék, talán tányér sem…