Bejött egy egér a házba. Kicsinyke az egér, a ház nagy, fel sem tűnt, hogy ott van.
Aztán az egér egeret szült. Nem egyet, sokat. Nyolc tíz kicsinyke egér szaladgált a házban, de a ház nagy, fel sem tűnt, hogy ott vannak.
Aztán az egerek további egereket szültek. Százával voltak. Berágták magukat a falak alá. A padló alá. A tető alá. Elkezdték felemészteni a házat.
De a gazda nem látta a bajt, vagy nem akarta látni? Hiába figyelmeztették a szomszédok, ő csak legyintett. „Pár egérke mit árthat?”
Így élt a gazda a düledező házban, ami valaha királyt is látott vendégül. Élt egyre betegebben, mert a sok egér a gazdát is kikezdte. Egyre szomorúbban, mert mindenki elkerülte. A király is, akivel régen oly’ jó barátok voltak elmaradt, mert nem hívta.
Aztán már csak távolról, suttogva mutogattak a házára az emberek: „Ott lakik az egeres!”
(Ha ez a történet nem az egerekről szólna? Szólhatna a bűnről is.)