Egyszer régen nagyon tehetetlennek éreztem magam. Fájdalmasan, kétségbeesetten tehetetlennek. Olyan tehetetlennek, amit sem előtte, sem – Istennek hála – azóta nem éreztem.
Ott álltam az égő, letört szárnyú, eldeformálódott, füstöt okádó roncs mellett kezemben egy tűzoltókészülékkel. Karnyújtásnyira tőlem egy túlélő, mellette a halott barátom. Az a karnyújtásnyi távolság volt az, amin múlott egy emberélet.
Egy ember élete és nem egész egy méter.
Szó szerint karnyújtásnyira volt az élet annak az embernek.
Ésszel tudom, tudtam, nem tehetek semmit. A könny, a savanyú hő, a tehetetlenség könnye patakokban ömlött végig az arcomon. A hőség nem engedett. Marta az arcom, a tüdőm is talán. Nem emlékszem. Csak a kétségbeesett igyekezetre, hogy faragjam a centiket. Jussak közelebb! Nem akartam feladni.
Nem tudtam feladni.
Még akkor sem, mikor a túlélő sem volt már túlélő. Már csak a tisztességét, az emberi arcát akartam megőrizni.
Elbuktam.
Elbuktam?
Hosszú évek bánata, önvádja, majd a lelki gyógyulás kellett, hogy megértsem: esélyem sem volt.
Nem rajtam múlott, hisz megtettem mindent, amit ott, akkor lehetett. Sajnos ez nem mindig elég. Nehéz elfogadni. Nehéz megérteni. Talán nem is lehet. Így marad a belenyugvás.
Emberi erőt meghaladó kísértés még nem ért titeket. Isten pedig hűséges, és nem hagy titeket erőtökön felül kísérteni; sőt a kísértéssel együtt el fogja készíteni a szabadulás útját is, hogy el bírjátok azt viselni.
1Korinthus 10:13