Anyám!
Anyám miért?
Miért?
Miért kellett úgy felnőnöm, hogy ne érezzek valódi szeretetet? Miért csak akkor voltam szeretve, ha volt rá közönség? Miért? Miért?
El tudja Ön képzelni, hogy mit éreztem gyermekként? Teljesen belezavarodtam a világba. Nem értettem semmit. Folyamatosan a bizonytalanság, a kérdések, kétségek kergetőztek a fejemben: Miért nem lehet engem szeretni? Mi a baj velem? Biztosan tényleg talált gyerek vagyok. Mert ha nem, akkor miért?
Milyen anya az, aki magára hagyja haldokló gyermekét? Kinek fontosabb a saját komfortja, mint a gyermeke? Még egy állat sem tesz ilyet! Egy állat nem tesz ilyet, csak az anyám.
Annyi düh van bennem! Annyi harag! Máskor zavarna, dolgoznék ellene, de most nem teszem. Hagyom, hadd jöjjön, hátha egyszer az életben az én szavam is hallatszik! Hátha végre én is számítok! Számít, amit érzek! Legalább egyszer hadd mondjam el! Hallgasson meg az ANYÁM egyszer ebben az életben! Értsen meg! Szeressen!
Hogyan lehet valaki ennyire gonosz, önző, képmutató?
Gyermekként olyan sokszor kívántam, bár árva lennék! Igen kívántam anyám, apám halálát. Utána meg persze rettegtem, nehogy megtörténjen. Nem azért, hogy ne történjen, hanem, hogy NE MIATTAM! Ne az én kívánságom okozza. Persze emiatt aztán gonosznak, rossznak éreztem magam, mert a szüleinket szeretni KELL! Kell! Nincs apelláta! Így helyes. Hát szerettem, majomként. Mert soha senki nem mutatott példát, nem tanított meg, hogyan kell azt.
Próbáltam jó lenni. Rossz lenni. Csendes és hangos. De csak magányos tudtam lenni igazán. A magányom volt a társam.
Akkor, zavarodott gyerekként persze nem tudhattam, nem éreztem, hogy jogos a dühöm. Hogy jogom van haragudni, gyűlölni akár! De már nem gyűlölök. Sok fogadalmam megszegtem az életem során. Azt is, hogy jobb leszek. Hogy majd én megmutatom! Megmutattam. Éppolyan önző korcs lettem, mint az, akit oltárra kellene emelnem, mikor beszélek róla, aki nekem sohasem volt. Anyám. Árván nőttem fel. Kínok közt. Magányosan. Szeretettel zsarolva. Pont ahogy kívántam. Árván.
Milyen anya tesz ilyet a vérével? Hogyan mondhatja azt egy anya -nem egy anya ilyet nem mond-, hogyan nem égették a száját ezek a szavak: „ha újrakezdhetném az életem, egy kölköt se szarnék a világra”? Nem nekem kellene, mégis én szégyenlem magam azért, mert ilyen anyám van. Anyám? Egy kegyetlen, önző, önsajnálatba fulladt rom, egy SENKI! Mert számomra ez a senki meghalt, mikor magamra hagyott haldokolva. Mert számomra ez a senki meghalt, mikor megalázott. Mert számomra ez a senki meghalt, mikor visszaküldött betegen, lázasan az óvodába az öcsémért, mert Ő (anyám) épp nem érezte jól magát. Sírni már nem tudtam. Sírt helyettem a szívem, csendben, ahogy végigcaplattam az úton a kopogó mínuszokban. Tornacipőben. Egy semmitalpú tornacipőben. Lázban izzó homlokkal.
Ennek a napnak a keserűségét azóta is a szívemben hordozom.
Talán ott jöttem rá, hogy nincs anyám. Mert ez a senki lassú agóniával meghalt a lelkemben, mikor elnézte, szó nélkül hagyta a bátyám kegyetlenkedéseit, és elfordította a fejét. Képmutató!
Soha nem volt anyám. Volt egy senki, aki néha eljátszotta, hogy valaki. Akihez néha hozzábújhattam, hogy elkábítson csalfa reményekkel, hogy aztán sokkal nagyobb legyen a kijózanodás fájdalma.
Hát anya az, aki elnézi, hallgatólagosan támogatja, hogy testileg, lelkileg kínozzák a gyerekét?
A mai napig minden hegről el tudom mondani, mikor, hogyan keletkezett.
Sokat gondolok arra, ki is fogta az ollót, mikor az belém hatolt? Ki akart tőlem ténylegesen megszabadulni? Sohasem fogom megtudni, de minden reggel, amikor tükörbe nézek, emlékeztethetne a heg a szívem felett, ha rá tudnék nézni.
Ha pedig mégsem a bátyám tette, az még szörnyűbb. Igen. Arról a senkiről, aki megszült (világra szart, ahogy mondaná), Önről anyám el is tudom hinni. Mert ha valaki, Ön van annyira gonosz, önző, hogy megtegye.
A hegek emlékeztetnek, én pedig emlékszem. Emlékszem arra, hogy nincs, nem volt soha anyám! Nem volt, aki megvédjen!
A mai napig a számban érzem a koszos főzővízből kihalászott krumpli ízét. A mai napig nekem a hajában főtt krumpli a jóllakás, az öröm, a boldogság, a megelégedettség szinonimája! Még érzem, emlékszem, ahogy furdal a lelkiismeret, hogy elloptam a disznók elől. Persze, nekik az a pár szem nem hiányzott, de engem bántott. Jobban, mint, hogy ezt ettem az éhség ellen. Valahogy ez már nem volt megalázó. Már nem.
Hát milyen anya az, aki elnézi, hogy a gyerek a disznók elől eszi el a krumplit, olyan éhes?
Hát milyen anya az, aki pénzt kér az ennivalóért, mert kell cigire az összespórolt pénzem?
Olyan anya, aki nem kíváncsi a gyerekére.
Olyan anya, aki nem kíváncsi az unokáira.
Olyan anya, akinek verset mondtam, virágot szedtem anyák napján. Mert akartam, vágytam, hogy legyen anyám.
Olyan anya, aki meghalt. Számomra halott.
Igen Ön nem létezik. Sem számomra, sem az unokák számára.
De a hegek megmaradtak. Tanítanak.
Mélységek tátonganak a sötét egek alatt, ahol félelem és tévhit tengerek hullámai ostromolják a teremtett világ alapjait. Hallom a fájdalmat, annak éles és gyötrő hangját, mint egy csecsemő sírását, ami mellett nem lehet nyugodtam pihenni, mert jelzi, hogy segítségre van szüksége. Istentől jöhet ez a segítség, mely összehozza azokat, akik maguk erejéből képtelenek megmenteni önmagukat. Ezek a szavak őszinték és figyelmet követelnek! Az ilyen szavak tudják elindítani azt az ősi folyamatot, mely az eredeti ősbizalom állapotához vezetnek vissza. Ezek a szavak vezethetnek el arra a helyre, ahol ember az emberrel, szív a szívvel össze tud kapcsolódni, és a bizalom, mint gyümölcs terem meg újra a folyamat közben megtisztított magokból elvetett új palántákon. Az a bizalom, mely nagyon régen kihalt, egyesek szerint talán sose volt, de legalábbis kevesen emlékeznek már rá vissza, mert csak arra volt jó, hogy átverjenek, becsapjanak. Mégis ezt keresik, mert enélkül nem lehet tisztán és őszintén élni. Én is ezt keresem, „Mert aki kér, mind kap, aki keres, talál, és a zörgetőnek megnyittatik.” Mt 7,8