De ha nem tenné is…

Készek vagytok-e most, ha meghalljátok a kürt, a síp, a citera, a hárfa, a lant, a duda és egyéb hangszerek hangját, leborulni és hódolni a szobor előtt, amelyet csináltattam? Mert ha nem hódoltok, azon nyomban bedobnak benneteket az izzó tüzes kemencébe. És van-e olyan Isten, aki az én kezemből ki tud szabadítani benneteket?
Dániel 3:15

Hányszor éreztem, hogy a tömeggel KELL tartanom! Nem azért, mert akartam. Nem azért, mert erre vágytam.
Egyszerűen „csak” gyávaságból.

Mert a víz is mindig a könnyebb utat választja. Bármekkora folyam is legyen az, soha nem tör a csúcsok felé.

Én sem törtem. Hagytam, sodorjon az ár. Vágytam a sodrást. Vágytam, hogy a sodrásban elvesszen a felelősség, a küzdelem. Csak vigyen az ár! Vigyen!
Tudva tudtam, egyre messzebb jutok a céltól, de a kényelem, a megszokás győzött. Leborultam a szobor előtt. A világ előtt. Leborultam. Isten csak a hátamat láthatta. Csak a hátamat.

Aztán egy nap felébredtem. Feléledtem. Megszülettem. Újjá születtem. Felébredtem? Isten adott ébredést. Vágyat a szívembe.

Most már mindegy, merre folyik a folyam. Csapkodok, kapálózok, küzdök. Megyek, araszolok a csúcs felé. Néha megtelik a szám a szennyes áradattal. Szemem marja. Egyszerűbb volna megfordulni. A hátam mutatni Istennek. Mégis… Oda vágyom! Ott a célom. Ott van a lakásom. A mennyei. Ott vár az Atya.

Ott vár. Ott várt.

Nem a hátam látja. A könnyeimben gyönyörködik, amik a küzdelemben hullanak. A nevetésemben, ami apró sikerekben tör fel.
Ő ad erőt. Vár rám. Ez ad erőt.

Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ő ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéből, és ki tud szabadítani a te kezedből is, ó, király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó, király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!
Dániel 3:17‭-‬18